Egy parányi Lélek emelkedett mind
magasabbra az útszélen heverő testét hátrahagyva a végtelenség felé. Látta
földi maradványát a zebrán feküdve, féloldalt, mozdulatlanul. Arcát vizsgálva csak
mély megnyugvás látszott rajta. Sem riadalomnak, sem fájdalomnak parányi jelét
nem mutatta. Táskája kicsit távolabb mellette, amelyből tej csordogált a fekete
aszfaltra.
Embereket látott rohanni az
elernyedt testhez. Az autó sofőrje ijedten, idegesen, falfehéren rohant oda, de
közben már pötyögte be a segélykérő számát a telefonjába. – Az Isten szerelmére
segítsenek, elütöttem egy embert! –kiabálta szinte önkívületi állapotban. –Nem
tudom, hogy él-e?! -Nem vagyok orvos. -Jöjjenek
már kérem!
Letérdelt a test mellé az útra,
próbálta megnézni a pulzusát, meghallgatni, ver-e a szíve, de saját szívverésén
kívül, nem hallott mást. Az, az ijedtségtől majd kiugrott a mellkasából. –Ismeri
valaki? –kérdezte a tömeg felé fordulva, mely ekkor már körülvette. De senki
nem adott igenlő választ. Kétségbeesetten, szánakozóan, részvéttel állták
körül, néhány ember sopánkodásának adva hangot: –Szegény ember! –Ugye milyen
gyorsan meg van a baj! – Jaj, szegény! –Hogy nem vehette észre az autót?
–Meghalhatott? –Én a fékcsikorgásra lettem figyelmes. –Én is azt hallottam, ez
borzasztó!
Nem kellett sok idő, szirénázó
autók hangja hasította a levegőt, szélsebesen közeledve a történet helyszíne
felé. Az emberek kissé hátrébb húzódtak, helyet engedve a hatóságoknak. A
mentőautóból kiugró orvos rohant az úton fekvő test mellé, és tüzetesen vizsgálni
kezdte…
Alex emberi szemnek láthatatlan
lelke látta az eseményeket, de számára az emberi érzések már nem jelentettek
semmit. Testéből kiszállva a kis Lelket a végtelen szeretet ölelte át.
Senkihez, semmihez nem érzett már kötődést, még sem volt magányos. Ahogy mind
magasabbra távolodott a földtől, egyre inkább úgy érezte, hogy nincs egyedül.
–Igen, jól érzed kedves Lélek. Én az Őrangyalod vagyok, aki mindig melletted
volt és van most is. –Őrangyal? –kérdezte a kis Lélek. –No, mondhatom szép kis
Őrangyal vagy te, mikor nem tudtál vigyázni rám! Látod, amit én látok odalent,
ugye? –Hol jártál, amikor elütött az autó?
-Ez azért nem ilyen egyszerű!
–válaszolt az Angyal. –De meg fogod érteni!
Tudod, ti emberek ott lent a földön
elfelejtettétek, hogy honnan jöttetek. Egyre inkább önpusztító életet éltek.
Önpusztítót, egymás pusztítót, és a környezeteteket pusztítót. Elfelejtettétek,
hogy egy közös, nagy „család” vagytok, akinek segítenie és szeretnie kellene
egymást, nem pedig egymást támadni, bántani, sőt sokszor gyűlölni és bosszút
forralni egymás ellen. Egyre nehezebb rátok vigyázni, sok dolgot adtok nekünk,
Őrangyaloknak.
Amikor leszülettél ide a földre
kedves Lélek, én vállalkoztam rá, hogy megóvlak téged. De sajnos önmagadtól nem
tudlak megvédeni. Ha végiggondolod az eddigi életedet, vissza fogsz rá
emlékezni, hogy egyszer már kimentettelek a tengerből, amikor vihar támadt, és
te túlságosan beúsztál. Vagy amikor az autópályán kivillant az olajlámpa az
autódban és kénytelen voltál megállni? –pont elkerültél egy balesetet. És
legutóbb, amikor repülővel lett volna külföldi utad, tudod mi történt,
–lezuhant az a repülő. Elárulom, én segítettelek hozzá, hogy lekéssed azt a
gépet, ne szállj fel rá!
A kis Lélek mindezt csak szó
nélkül hallgatta, és végiggondolta az Angyal által mesélt történeteket. -Igen, tényleg így történt. Akkor te
voltál, aki megmentett! Értem és köszönöm neked. -Már csak az lenne a kérdésem,
hogy most miért nem segítettél? –Egyáltalán mi történik most velem? –Meghaltam?
-Nem tehettem, most nem
segíthettem! Mert ezt a megtapasztalást át kell élned ahhoz, hogy változni
tudj! Nem halsz meg most. Ha meghaltál volna, már nem itt társalognánk, tovább
mentél volna oda, ahonnan jöttél, a kezdetekhez. Most, miután elváltunk, vissza
fogsz térni földi testedbe, és mint eddig, Alex néven tovább éled az életed. De
meg kell tanulnod valamit kedves Lélek! Úgy nem élhetsz tovább, ahogy eddig.
Tudod, mint az elején is említettem már, ti emberek odalent a földön,
elfelejtkeztek az egyetemes szeretetről. Elfelejtitek, hogy nem azért vagytok
emberi testben, hogy fölényeskedjetek egymással, hogy különbnek érezzétek
magatokat egymásnál, hanem hogy segítsétek egymást. Te, kedves Lélek, Alex-ként
a Földön egy nagyon intelligens, tanult ember vagy, vezető beosztásban. Ezt
vállaltad, ez a küldetésed. Jómódban élsz. Mindenkinek nem lehet ez a
küldetése. Neked ezt, másoknak másféle életet kell megtapasztalni, de egy
valamiben eltévedtél. Ezzel akarlak szembesíteni!
–És tudod mi ez? –az egód.
Túlontúl nagyra növesztetted. Elfelejtetted, hogy honnan jöttél, hogy nem azért
lettél egy cég vezetője, hogy másokat lenézz, és kényed-kedved szerint, mint
bábukat rángasd őket, hanem azért, hogy meg tudd mutatni, hogy egy jó vezetővel
az élen, milyen sikereket lesz képes egy cég elérni, és a legnagyobbak közé
felnőni magát. De tévedésbe esel, ha azt
gondolod, hogy ez csak a te érdemed. Nem, kedves Lélek. Azok az emberek, akik
körülvesznek téged, és ide mindenki beletartozik, akikkel csak érintkezel az
életedben, mindenkinek köszönhetsz valamit. Mert valamilyen formában mindenki
támogatott téged abban, hogy idáig eljuss. Lehet, hogy amit most mondok, az
Alex-nek nem tetszik, de ki kell mondanom. Már nem vagy jó vezető! Hol van a
lojalitás és emberségesség? Hova tűnt? Miért nézed le az embereket, akik nem
azon a szinten vannak, ahol te? Mi jogon ítélsz meg embereket, ha nem tudod,
hogy mi az ő útjuk, amit végig kell járniuk?! Ahhoz, hogy neked jó legyen, nem
kell eltaposnod másokat! A körülötted állók segítenek hozzá, hogy sikeres
legyél abban, amit képviselsz. Ha jól vezeted őket, tisztelnek téged. Ki kell
vívnod a tiszteletüket! És neked is tisztelni kell őket! Ezt ne feledd el kedves Lélek! Mindig a
szeretet vezéreljen utadon, mert az meg fog óvni attól, hogy ítélkezz!
-És most menj vissza újra a földi
létbe, bújj be Alex testébe! Úgy látom, hogy a mentőorvos már tetőtől talpig
végigvizsgált. A beszélgetésünket pedig nem fogod elfelejteni, míg élsz, emlékezni
fogsz rá! Teljesítened kell a küldetésed!
