A furcsa álom I. rész

Reggel 6 óra. Megcsörren az ébresztőóra. Mit megcsörren? A szinte hallható csendben derült égből villámcsapásként éri azt, aki ezt meghallja. -Ó a francban, -morgolódik Alex, ahogy nyújtja a kezét, hogy a szokásos ütését rámérje, persze csak akkorát, hogy holnap is működhessen ez a jól kitalált szerkezet. Na igen, már sokszor megfogadta magának, hogy mihelyst csörög a vekker, ő azon nyomban kiugrik az ágyból, de ez valahogy a mai napon sem megy. Fogytán van nagyon az életereje az utóbbi időben, és ezt rendszeresen tetőzik még éjszakai kiruccanásai is a haverokkal, na meg főleg a kiruccanásokkal járó iszogatások.

Igaz a szemei nyitva, de csak fekszik az ágyon, mintha valami láthatatlan kéz húzná vissza, nem akaródzik felkelni. Hirtelen az eszébe villan valami. Egy álomfoszlány. Valami ködös kép... Valaki... Félelem... Vagy mi is volt? Minél jobban erőlködik, annál távolabb úszik el a kép.

-A francban, -hagyja el ismét a szó a száját, ahogy kiássa magát az ágyból és elindul a fürdőszoba felé, miközben az ajtóküszöbbe jól belerúgja a nagylábujját. Nem sokat késlekedik, csak a legfontosabb alapszükségletek végzi el magán, borotválkozni majd holnap is ráér -gondolja. Bár saját maga sem tartja magát bizalomgerjesztő látványnak, ahogy tükörképe visszabámul rá.

Pár évvel ezelőtt még igényes volt, egy nagy cégnél vezető beosztásban dolgozott, és ahhoz nagyon dukált, hogy toppon legyen. Vasalt ing, kifogástalan öltöny, cipő, mindennap baba arc, rendezett frizura, tele pénztárca, határozottság, kapcsolatok, de ez már a múlté. Túlságosan elengedte magát, úgy érezte övé a világ. Könnyelmű volt, de aztán szembesülnie kellett vele, hogy nem volt nélkülözhetetlen. Kirúgták. Senkinek nem kellett egy beképzelt, durva és goromba fráter, aki csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Átnézett mindenkin, csak az ego vezérelte, ami persze később elhallgatott, de ha suttogva is, elhitette Alex-szel, hogy nem jó már semmire. Elillant a határozottság, lelapult a pénztárca, vele együtt pedig az igények. Itt tart most.

Egykedvűen iszogatja kávéját és szívja egyik cigit a másik után. -Mi lett velem? -gondolja. És ekkor megint bevillan az álom.
-Köd volt és bolyongtam valahol. Aztán egyszer csak elkezdtem zuhanni. Igen, már emlékszem! Egyszer csak vége lett a zuhanásnak, szilárd lett a talaj a lábam alatt, földet értem és a köd is elillant. Eltelt egy csomó idő. Nem láttam semmit és senkit, csak hatalmas fényt. Egyedül voltam.
-Aztán...
-Aztán mégis valami hangokat hallottam, a nevemen szólítottak...
-Aztán... De aztán már nem jött a folytatás, bárhogy is próbálta.

-Nem tudom mit kellene tennem -fűzi tovább a gondolatait. -Elviselhetetlen a hely, ahol dolgozom. A sok cseszegetés, a főnök, aki macskát játszik az egerek között. Egy egoista, pökhendi, durva és beképzelt alak, magasról szarja le a munkások igényeit. Pénz alig, még ezt a szaros albérletet is nehezemre esik kifizetni. Piálok, sehol egy komoly kapcsolatom, pedig már 32 leszek. Itt lakom ebben a lyukban. Nincsenek céljaim.  Ez nem én vagyok! Változtatnom kell, de vajon hogyan és merre? Hol a fenében lehet a kiút? Hm...
-Gratulálnom kellene magamnak, hogy így elcsesztem. Baromi ügyes vagyok, erre sem képes mindenki!

A szobában a rendetlenül felejtett ágy, a konyhában pedig a cigaretta füst és az otthagyott kávés pohár idézték csak a reggeli idillt, miután magára kapta munkás gönceit, és becsapta maga mögött az ajtót.

Amíg kulcsra zárta a foncsorozott üvegű bejárati ajtót, tetőtől talpig láthatta magát benne. De nem azt látta sem kívülről, sem belülről, amit és akit szeretett volna.

Gyalog indult útnak. Két héttel ezelőtt még volt egy bringája, de lezáratlanul hagyta az egyik csehó előtt, míg odabent hideg sörrel hűsítette magát, és mire indult volna haza, elemelték.

Igazi szép nyári reggel volt, hasonlóan Alexhez, néhány munkába siető ember volt csak az utcán. Néha kellemes fuvallatot érzett. Egykedvűen haladt, még mindig reggeli gondolataiba temetkezve. Ő nem sietett, különben is mi van ha elkésik? Semmi. Legfeljebb kirúgják. Nagy ügy. Ilyen melót máshol is talál. A sarokhoz érve beugrott az éjjel-nappaliba, ahol minden reggel meg szokta venni a szokásos zsemlét, tejet meg felvágottat. -Szép napot! -szólt vissza az eladó hölgynek, és indult át az úton. Lelépett a zebrára és ekkor...

/folyt.köv./

A metrón történt

Jaj de jó! Mégis csak lett szabad helyem! Lehuppanok az ülésre. Még ez a fránya táska is milyen nehéz! Na meg hulla vagyok. Minden bajom van. Belefáradtam ebbe a mai napba, pedig otthon még vár rám egy s más teendő. Hátradőlök az ülésen és felnézek, vagy jobban mondva kinézek magamból. 

Átellenben egy csinos fiatal lányka ül, de jól látok? Hiszen ő sír... Istenem, mi lehet a baja? Az ember nem sír csak úgy! Na jó, néha megkönnyebülés, de mindig oka van, és bár örömében is sírhat az ember, erről a lányról mélységes bánat tükröződik.

Elgondolkodom. Felszálltam a metróra a fáradtságommal, dög nehéz táskámmal, és az általános nyavajgásaimmal csak arra koncentrálva, hogy jusson egy fránya ülőhely, erre itt ül velem szemben valaki, akinek akkora bánata van, hogy nem bírja abbahagyni a sírást. 

A fenébe, hogy ez a metró mindig tele van! Néha elém állnak és nem látom a lányt. Aztán újra megpillantom két utas közt, ahogy a testük közt rés marad.

Látszik, hogy a gondolatai, lelke valahol máshol jár. Csak a teste utazik. Kivárom a lehetőséget, morfondírozok, ha netán felszabadul a hely mellette, átülök hozzá, és megkérdezem tőle, hogy mi történt. Nem tolakodóan, csak úgy, hogy segíthetek-e? 

Ó te jó ég! Látom feláll. Leszáll, és soha nem fogom már megtudni, hogy mi volt a baja. Metró megáll, és micsoda meglepetés! Nem száll le. Felszabadult mellettem egy hely, és ide ül mellém. 

-Nem zavarom? -kérdezi. -Nem, épp ellenkezőleg! -válaszolom.

-Nem tudom az okát, de valamiért nagyon szimpatikusnak találom, és azt is láttam, hogy többször rám nézett. -mondja még mindig a könnyeit nyelve. -Kérem, tényleg ne haragudjon rám! 

-Néztelek, ahogy sírtál. -válaszolom. -Láttam rajtad, hogy szenvedsz valamitől. -Igen, jól látta. -mondja.

-És tudok neked segíteni valamiben, hogy jobban érezd magad? -Olyan szép vagy, fiatal, megosztanád velem szomorúságod okát? -kérdezem.  -Nem hiszem, hogy tudna segíteni, bár jó volna önnel beszélgetni, de sajnos a következőnél leszállok. 

Látom elővesz egy cetlit és ráfirkant valamint. Nézem, a telefonszáma. -Megtenné, hogy felhív? 

Csodás liget

Fáradtan ébredten ma, melynek nem értem az okát, de tenni akarok ellene. Mire is lenne szükségem? Friss levegőre a természetben, mert az tapasztalataim szerint mindig megteszi hatását. Hát akkor induljak, mire várok még? Lassan kikerülök a város házainak labirintusából.

Leállítom az autóm egy csodás liget mellett, amely maga a paradicsom, mondhatni idilli. A szemet gyönyörködtető látványtól testem, lelkem megnyugszik. Csodálatos fák, virágok, zöld fű, szinte érezni még a harmatot a leveleken.

Lassan lépdelek, egy fenséges öreg fához érek. Madárcsicsergést hallok, majd látom, hogy a lábam alatt megreccsenő ágtól felrebbennek a fa lakói. Leülök a fa tövébe, szemügyre veszem a tarka virágokat, rajta a zümmögő, méheket, a füben szorgosan haladó hangyákat. Felnézek a falevelekre. Az ágak szerteszét nyújtózkodnak, levelek sokasága integet róluk. Épp hogy csak lengedezik a szellő, apró pici mozdulatokkal integetnek csak a levelek egymásnak. Halk zizegés hallatszik, lágy zene ez az ember fülének. A felkelő nap itt-ott átvillan az ágak, levelek közt, gyönyörű meleg sugarával szárítva a harmatot. 

Mély lélegzetet veszek, elbúcsúzom a fától és elindulok. Lassan vánszorgó bárányfelhők tűnnek fel az égen, amint kilépek a hatalmas fa védelmező koronája alól. Csodálatos az élmény!

Most látom, hogy nem vagyok egyedül, egy hölgy jön velem szemben az úton, kutyát sétáltat. Ő is úgy, mint én, lassan, nézelődve halad, érezve a természetet. 

Utoljára még egy mély lélegzetet veszek, erőt merítek a következő ittlétemig. Beszállok az autómba, de már nem azzal az érzéssel vezetek, mint idejövet.

Így kezdődött

Amikor megismerték egymást, ami szerelem volt első látásra, megállt az idő. 

Egy gyönyörű tavaszi napon történt. A lány, akit Kathy-nek hívtak, a peronon állt, a vonatra várva. Kicsit előbb érkezett, de örült is neki, hiszen így a várakozás alatt ki tudta élvezni a kellemesen testét melengető tavaszi napsütés símogatását. Tavasz, szerelem, e körül keringtek a gondolatai. Magában már sokszor elképzelte a férfit, aki majd az életébe érkezik. És ezen az egyhangúan induló napnak a délutánján megvalósulni látszott dédelgetett álma, felcsillant a remény.

Amint ott álldogált a napsütésben, egy idegen férfit látott a peronon közeledni. Ránézett, és valami kimondhatatlanul csodálatos érzés futott át a testén. A férfi is rápillantott, és Kathy úgy érezte, hogy e tekintet símogatóbb volt, mint a nap sugara.

Megérkezett a vonat. Leszállás, felszállás, indulás.  Kathy beült egy fülkébe, és álmodozva bámult ki az ablakon. Maga elé képzelte a közeledő ismeretlent, akit az imént látott. Az utazását végig ez a kép töltötte ki.

A vonat megállt, a lány úgy el volt varázsolva a gondolataitól, hogy alig vette észre, le kell szállnia. Gyalogosan indult haza, azt várta a sétától, hogy útközben kitisztulnak majd gondolatai.

A szüleivel élt, nem rég költöztek ebbe a kis faluba, és a lánynak ez volt az első munkanapja a közeli nagyvárosban.

A következő napon izgatottan figyelte a peront, de nem jött az előző napi idegen. -Ki lehetett? -Hol van ma? Eltelt a hét, de nem látta.

Hét végén eltervezte, hogy beutazik a városban, ha már egyszer ott dolgozik, hadd ismerje meg már közelebbről, körülnéz kicsit szabadidejében. Rengeteget sétált, amikor a város főterén megpillantott egy szökőkutat. Leült a mellette lévő padra, és nézte a csobogó vizet. Alig vette észre, hogy valaki megáll mellette és köszönti.

Ezzel indult. Kimondhatatlan érzelmek szabadultak fel benne az ismerkedés kapcsán, melyek így vezettek el egy szép és boldog kapcsolathoz. Házasságuk a mai napig tart.

Az ész vagy a szív?

A hatvanas éveiben járt már, Kevinnek hívták. Nem számított igazán jóképűnek, de kivetnivaló sem volt rajta. Testalkata inkább szikár volt, kinézetre nem igazán emelkedett ki a tömegből.

Amitől kiemelkedővé vált, az az élete, életvitele volt, amit választott magának.

Egyetemista évei alatt még szűkösen, szerény körülmények közt élt. Egy valamit nagyon szeretett, futni. Minden reggel négykor kelt és indult. ez minden naplegalább 3 óra intenzív futást jelentett, amely feltétlen kellett ahhoz, hogy dédelgetett álmát megvalósíthassa.

Harmincas éveiben ismerkedett meg feleségével, Millivel, összeházasodtak, és mindenben támogatták egymást. Tudtak egymás álmairól, szívük rejtett titkairól, testileg és lelkileg kitárulkoztak egymásnak. Milli tudta, hogy férje mindent feltett arra, hogy megnyerje a maratont.

Kezdetben könnyűszerrel vette az akadályokat, tolerálta és megszokta, hogy férje hosszabb időszakokat távol tölt, de egy idő után lassan kezdett belefáradni.

Amíg férje távol volt, ő is képtelen lett a lakásban ücsörögni, mehetnékje támadt. Nőiesen kerek alkatával, domborulataival, ébenfekete hajával csinos volt és szemrevaló, aki után megfordulnak a férfiak az utcán. Kezdetben csak ártalmatlan kiruccanások voltak ezek, nagy sétákkal, barátnőkkel eltöltött idő a presszóban egy kávé mellett. Szerette a férjét, nagyon érezte a hiányát, de egyre inkább kezdtek erről elterelődni a gondolatai.

A barátnőitől is kapta a cikizéseket, ami főleg a szex témája köré orientálódott. Folyamatosan piszkálták vele, hol az ő hiányára célozgatva, hol a férje hűségét ecsetelve tettek megjegyzéseket.

Még kapóra is jött neki, nem kellett messze mennie, mert a munkahelyén egy fickó jó ideje próbálta már csapni neki a szelet. Addi-addig, amíg ezen felbuzdulva feltette magának a kérdést, hogy miért is ne?

-Lehet, hogy tényleg meg kellene próbálnom, lehet, hogy tényleg igaza van a barátnőimnek, lehet hogy... Jöttek sorban a fejébe a lehet, meg a jobb lenne, ha... gondolatok.

Mit tegyek? -tette fel magának a kérdést egy éjszaka, mikor nem jött már álom a szemére sem. Csak feküdt mozdulatlanul, bámulva a plafont, már ami a félhomályban látszott belőle. Szemeit egyszer csak elöntötték a könnyek, rájött a megoldásra. Már tudta, hogy a szívére kell hallgatnia az esze helyett.

Kipattant az ágyból, bepakolt böröndjébe, gyorsan felöltözködött, taxit hívott. -A reptérre kérem!

3-as egység...

Este van, gyertyát gyújtok. Ülök a széken, nézem a lángot. Ez jelenleg az egyetlen fényforrás a szobámban.

Úgy döntöttem, hogy ma este csak úgy leszek. Hagyom magam, hogy átjárjanak az érzések, gondolatok, de ha semmi nem történik, azzal az állapottal is megelégszem.

Testem immáron megnyugodott. Nézem a lángot, de elmém még nem nyugodt, kattognak fejemben a mindennapok történései. Kicsit hagyom, hadd cikázzanak.

Nézem a gyertyát, átfut a gondolataimon a Szentháromság egysége: viasz-kanóc-láng, Atya-Fiú-Szentlélek.

Ráfeledkezem a lángra, mely nyugodtan, gyönyörűen, szikrázóan ég, bevilágítva a sötét szobát. Micsoda energia! Már csak ezt látom. Lassan lélegzem.

Egyszer csak úgy tűnik, hogy ebben a kis lángban megjelenik valami folt. Mi lehet az? -kérdezem magamtól. Tovább figyelek, és igen, már ki is rajzolódott előttem a kép. Én vagyok. A gyertya lángja hordozza most az én kis világom. Ott állok, látom magam, hogy életem egy szakaszát, a gyerek és serdülőkoromat lezárva elindulok a párkapcsolatomba, pedig kislány koromban mindig azt mondtam, hogy nem fogok férjhez menni.

Megremeg a láng. Tényleg nem kellett volna? Kormol a láng és meginog a nyugalma, ahogy életem nyugalma, érzelmeim biztonsága is ingataggá vált. Leperegnek előttem az események, elindulok egy csodás helyre, miután már nem hallom a szirénázó mentőautó hangját. Csak a műtét után ébredek, túléltem, dolgom van még.

Ismét megnyugszik a láng, látok benne egy nőt, aki megvalósítja benne a maga Szentháromságának egységét. Hármasban a gyermekeimmel...

Hol bújnak meg az érzelmek egy szülinapi tortában?

Alig megszületett, és immár négy éves. Ő a kisunokám, aki egy földre költözött angyalka. Dórika az a fajta kislány, aki kárpótol mindenkit minden addigi sérelméért, akivel csak kapcsolatba kerül. Egyszerűen imádnivaló!

Én, a mamija, izgatottan készülődnék a negyedik szülinapi meglepetéssel, de egyszerűen képtelen vagyok egy ideig kitalálni, hogy az idén milyen tortával lepjem meg. Tavaly egy babából alkottam, hatalmas volt az öröm! Máig él bennem a kép, hogy kis lelke kapuival, nagy kék szemeivel, melyek már tágabbra nem is tudtak volna nyílni a látványtól, csak nézte, nézte hosszan, még csöpp száját is óriásira tátotta, alig tudott megszólalni egy ideig.

Ismét szeretném elérni ezt a hatást nála, főleg, hogy most még egy évvel érettebben szemléli, érzékeli a dolgokat.

-Te jó ég! -Mi legyen? Mindenféle figurák, mesehősök cikáznak a fejemben, amelyek krémezéssel megvalósíthatóak lennének.

-Meg van! Megszületett a terv. Egy sündisznó! Irány a bolt, hozzávalók...

Még a részletek hiányosak a fejemben, de nam baj, kialakul az majd!

Végeredmény? Zöld fűben mama-süni üldögél, három kicsi sünije körülötte, gombák, virágok a fűben.

Ez leírható, elmesélhető, a recept és fénykép megosztható, de az érzés, amikor felköszöntöttem vele a szülinapost, semmiképpen. Boldog születésnapot kisunokám!