Este van, gyertyát gyújtok. Ülök a széken, nézem a lángot. Ez jelenleg az egyetlen fényforrás a szobámban.
Úgy döntöttem, hogy ma este csak úgy leszek. Hagyom magam, hogy átjárjanak az érzések, gondolatok, de ha semmi nem történik, azzal az állapottal is megelégszem.
Testem immáron megnyugodott. Nézem a lángot, de elmém még nem nyugodt, kattognak fejemben a mindennapok történései. Kicsit hagyom, hadd cikázzanak.
Nézem a gyertyát, átfut a gondolataimon a Szentháromság egysége: viasz-kanóc-láng, Atya-Fiú-Szentlélek.
Ráfeledkezem a lángra, mely nyugodtan, gyönyörűen, szikrázóan ég, bevilágítva a sötét szobát. Micsoda energia! Már csak ezt látom. Lassan lélegzem.
Egyszer csak úgy tűnik, hogy ebben a kis lángban megjelenik valami folt. Mi lehet az? -kérdezem magamtól. Tovább figyelek, és igen, már ki is rajzolódott előttem a kép. Én vagyok. A gyertya lángja hordozza most az én kis világom. Ott állok, látom magam, hogy életem egy szakaszát, a gyerek és serdülőkoromat lezárva elindulok a párkapcsolatomba, pedig kislány koromban mindig azt mondtam, hogy nem fogok férjhez menni.
Megremeg a láng. Tényleg nem kellett volna? Kormol a láng és meginog a nyugalma, ahogy életem nyugalma, érzelmeim biztonsága is ingataggá vált. Leperegnek előttem az események, elindulok egy csodás helyre, miután már nem hallom a szirénázó mentőautó hangját. Csak a műtét után ébredek, túléltem, dolgom van még.
Ismét megnyugszik a láng, látok benne egy nőt, aki megvalósítja benne a maga Szentháromságának egységét. Hármasban a gyermekeimmel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése